Egyszer egy asszony kikeltett minket az ágyból éjjel két órakor, és sírva mondta:
„Bárcsak megint olyan kapcsolatba tudnék kerülni Istennel, amilyenben régen voltam Vele.”
Azt hittem, hogy valami szörnyű bűnt követett el, ezért azt mondtam: „Térdeljen le ide, és mondjon el mindent az Úrnak. Ő meg fog bocsátani magának.”
Azt mondta:
„Én megvizsgáltam a szívemet és amennyire tudom, semmi rosszat nem követtem el.”
„Én megvizsgáltam a szívemet és amennyire tudom, semmi rosszat nem követtem el.”
„Akkor miért gondolja azt, hogy vissza kell térnie Istenhez?”
„Hát – mondta – , valahogy nem érzem azt, amit régebben.” Bosszús lettem.
Azt mondtam neki, hogy ha én az érzéseimet követném, akkor most neki kellene imádkoznia értem!
De azért megmutattam neki, hogy mit kell tennie.
Azt mondtam neki, hogy figyeljen és hallgassa meg, amit imádkozom.
Akkor azt mondtam: „Drága Uram, úgy örülök, hogy én Isten gyermeke vagyok.
Úgy örülök, hogy újjászülettem. Semmit sem érzek, de ehhez semmi köze az érzéseimnek.
A belső emberem egy új ember. Meg akarom köszönni Neked, hogy be vagyok töltekezve a Szent Szellemmel. Az Atya Isten, a Fiú Isten, és a Szent Szellem Isten bennem lakik.
Megakarom köszönni ezt Neked.”
Semmit sem éreztem akkor, de azért vallottam meg ezeket, mert az Ige ezt mondja.
Amikor meg tettem, belül a bensőmben, valami feltört és felbuzgott.
„Hogy megváltozott az arckifejezése! Az ön arca ragyog!” – mondta az asszony.
„Igen – mondtam–, de ez eddig is folyvást bennem volt.
Egyszerűen felgerjesztettem azt, ami bennem van.”
Megvallás: Én felgerjesztem azt, ami bennem van.
