Egy keddi napon gyógyultam meg. A rákövetkező szombaton bementem a városba és véletlenül összetalálkoztam az egyik barátommal. Azelőtt kebelbarátok voltunk.
Az alatt a tizenhat hónap alatt, amíg fekvőbeteg voltam, egyetlen egyszer látogatott meg.
Ugyanaz a régi ember volt ő, mint azelőtt, én azonban addigra új teremtéssé lettem.
Nevetgélve emlékeztetett engem azokra, amiket valamikor együtt követtünk el.
Rámutatott az utcán az egyik boltra:
— Emlékszel, amikor éjjel… — és felidézte, ahogy én felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát lopni. Olyan képet vágtam, mintha nem tudnám, miről beszél.
— Emlékszel, amikor éjjel… — és felidézte, ahogy én felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát lopni. Olyan képet vágtam, mintha nem tudnám, miről beszél.
(Jól emlékeztem én arra, ami történt, csak fel akartam használni ezt az alkalmat, hogy bizonyságot tegyek neki.)
— Most meg mi bajod? Úgy csinálsz, mintha nem is emlékeznél, pedig te voltál a bandavezér — mondta végül.
— Pajtás, az a srác, akivel te ott voltál aznap este, meghalt — válaszoltam én.
— De te nem haltál meg! Tudom, hogy majdnem meghaltál, de nem vagy halott! Itt ülsz!
— Na igen, mondtam, de te csak azt a házat látod most, amiben élek — a testemet.
— Most meg mi bajod? Úgy csinálsz, mintha nem is emlékeznél, pedig te voltál a bandavezér — mondta végül.
— Pajtás, az a srác, akivel te ott voltál aznap este, meghalt — válaszoltam én.
— De te nem haltál meg! Tudom, hogy majdnem meghaltál, de nem vagy halott! Itt ülsz!
— Na igen, mondtam, de te csak azt a házat látod most, amiben élek — a testemet.
Az a belső ember, aki megengedte a testnek, hogy feltörje a zárat, már nem él.
Ez a belső ember most már egy új teremtés lett a Krisztus Jézusban.
Megvallás: Én egy új teremtés vagyok a Krisztus Jézusban.
Ragaszkodom ahhoz a megvalláshoz, hogy én egy új teremtmény vagyok.
