Néha, bár jelez a belső bizonyosság, nem ismerjük fel. Egyszer például, amikor szokásom szerint nyelveken imádkoztam a gyülekezet vasárnap délelőtti összejöveteleiért, amit éppen akkor pásztoroltam, feljött belőlem valami teher azzal a gyülekezettel kapcsolatban, amit azelőtt pásztoroltam.
(Amikor nyelveken imádkozunk, a szellemünk imádkozik – az ember szelleme pedig az Úr szövétneke, gyertyája.)
Újra meg újra ugyanez történt. Úgy egy hónap múltán azt mondtam magamban:
Újra meg újra ugyanez történt. Úgy egy hónap múltán azt mondtam magamban:
„Uram, Te szólsz hozzám, hogy menjek vissza oda?
Ha így van, kérlek, szólj a feleségemnek is ezzel kapcsolatban.”
Egyik reggel azt mondtam Orethának: „Drágám, ha mond neked valamit az Úr, tudasd velem.”
Majd vártam még harminc napot, és megkérdeztem tőle: „Szólt hozzád mostanában az Úr?”
Ő azt mondta: „Ha szólt is, én nem tudok róla.”
Egy kicsit pontosítottam a kérdést. „Szólt neked az Úr valamit azzal kapcsolatban, hogy menjünk vissza?”
Egyik reggel azt mondtam Orethának: „Drágám, ha mond neked valamit az Úr, tudasd velem.”
Majd vártam még harminc napot, és megkérdeztem tőle: „Szólt hozzád mostanában az Úr?”
Ő azt mondta: „Ha szólt is, én nem tudok róla.”
Egy kicsit pontosítottam a kérdést. „Szólt neked az Úr valamit azzal kapcsolatban, hogy menjünk vissza?”
„Ó – mondta –, azt hittem, hogy ezt csak én gondoltam.” Vizsgáljuk meg ezt az állítást.
Ha a hústestet értette ezalatt, akkor úgy nincs rendben.
Ha azonban a valóságos ‘én’-re gondolt – a belső emberre, aki az Úr gyertyája – akkor nem csak ő volt, akkor az Úr volt az, aki meggyújtotta a gyertyát!
Megvallás:
Az Úr, az én Istenem meggyújtotta az én szövétnekemet. Õ világosít meg engem.
