1952 májusában, feleségemmel és gyermekeimmel együtt egy sátoros összejövetelre utaztunk Új Mexikóba.
Amikor anyám értesült az útitervemrõl, azt mondta: —Vigyázzatok az úton!
Olyan sok a közúti baleset.
Amikor úton vagytok, én egész éjjel ébren vagyok és imádkozom, hogy szerencsésen odaérjetek.
Közben meg folyton azt lesem, mikor szólal meg a telefon és közlik velem, hogy baleset ért benneteket.
De tudom, hogy te is végigimádkozod az utat.
— Nem, sohasem — válaszoltam. — Most meg mi ütött beléd, fiam? — kérdezte.
— Semmi, csak az Ige — mondtam.
— Jézus már kijelentette: „… Nem hagylak el, sem el nem távozom tõled.” (Zsid. 13,5)
Ezért, amikor úton vagyok, nem kell könyörögnöm, hogy Jézus velem legyen.
Mielõtt elutazom, mindig azt mondom: „Mennyei Atyám, én olyan hálás vagyok a te Igédért.
Úgy örülök, hogy Jézus velem van, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem bennem vannak.”
Aztán énekelve és örvendezve útra kelek.
Isten már megmondta nekem a 91-es Zsoltárban, hogy nem illet engem a veszedelem.
Ennek a résznek a svéd fordítása meg így szól: „Semmilyen baleset nem érhet téged!”
