Tinédzserként születtem újjá a betegágyamon, 1933. április 22-én.
E naptól soha még csak fel sem merült bennem a gondolat, hogy ne lenne üdvösségem.
Még fiatal keresztényként találkoztam olyanokkal, akik azt mondogatták:
„Neked nincs üdvösséged, mert nem a mi gyülekezetünkbe tartozol.”
Vagy így érveltek: „Nincs üdvösséged, mert nem úgy keresztelkedtél meg, ahogy nálunk szokás.”
Még fiatal keresztényként találkoztam olyanokkal, akik azt mondogatták:
„Neked nincs üdvösséged, mert nem a mi gyülekezetünkbe tartozol.”
Vagy így érveltek: „Nincs üdvösséged, mert nem úgy keresztelkedtél meg, ahogy nálunk szokás.”
És más ilyenek. Engem azonban egyik sem zavart.
Nevettem rajta – mert megvolt a belső bizonyosságom.
Nevettem rajta – mert megvolt a belső bizonyosságom.
A Róma 8,16 azt mondja:
„Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.”
És bennem volt a szeretet:
„Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük…” (1Ján. 3,14)
„Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük…” (1Ján. 3,14)
Megvolt a bizonyosságom – és bennem volt a szeretet.
Ezért sohasem kételkedtem az üdvösségemben.
Szeretetben jártam amennyire csak tőlem tellett és élveztem Isten Szellemének a bizonyságtételét belül.
Megvallás: A Szent Szellem az én szellememben lakik. Bölcsesség van az én bensőmben.
Értelem van a szívemben és hallgatok a szívemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése